A darwinista pszichológus, Nicholas Humphrey a következő tanulságos történetet mesélte Henry Fordról. Úgy hírlik, hogy Ford, a gyári hatékonyság védőszentje, egyszer elrendelte, hogy fésüljék át Amerika roncstelepeit, találnak-e T-modell alkatrészeket, amely gyártmányt addig hibátlannak ismertek. Emberei egy sereg megrongálódott alkatrésszel tértek vissza: tengelyekkel, fékekkel, dugattyúkkal - ezek mindegyike előbb-utóbb tönkrement. Egyetlen alkatrész jelentette a nagy kivételt, a roncsautók királycsapjai egytől egyig évekig működőképesek maradtak. Ford könyörtelen logikával levonta a következtetést, s úgy rendelkezett, hogy mivel a T-modell királycsapjai túl jók a feladatukhoz, a jövőben rosszabb minőségben készüljenek.

Önök talán hozzám hasonlóan nemigen tudják, mi az a királycsap, de nem ez a lényeg. Valami fontos autóalkatrész, és Ford állítólagos könyörtelensége valójában tökéletesen logikus volt. A másik járható út az lett volna, ha minden alkatrészt feljavíttat a királycsap szintjére. De ekkor már nem T- modellt gyártott volna, hanem Rolls Royce-ot, márpedig nem ez volt a cél. A Rolls Royce tisztes márka, és az a T-modell is, csak más árfekvésben. A trükk az, hogy az egész kocsi vagy Rolls Royce kivitelben készül, vagy T- modell kivitelben. Ha hibridet gyártanának, amelynek egyes alkatrészei Rolls Royce, míg mások T-modell minőségben készülnének, a gyártók két szék között a pad alá kerülnének, mivel a kocsit ki kellene dobni leggyengébb alkatrészei elkopásakor, így kidobott pénz volna a jó minőségű alkatrészek előállítása, amelyek elkopására már nem jutna idő.

Az előbbi történetből levonható tanulság még inkább vonatkozik az élővilágra, mint a kocsikra, hiszen az autóalkatrészek bizonyos korlátok között pótolhatók. A majmok és gibbonok a fák koronáján élnek, így mindig megvan a kockázat, hogy leesnek, és csontjuk törik. Tegyük fel, elrendeltük a majomtetemek átvizsgálását, hogy megállapítsuk, milyen gyakorisággal törnek a fontosabb csontok. Tegyük fel továbbá, hogy előbb-utóbb minden csont eltörik, egyetlen kivétellel: ez pedig a szárkapocscsont (a sípcsonttal párhuzamos csont), amelynek töréséről eddig egyetlen majomnál sem számoltak be. Henry Ford minden bizonnyal haladéktalanul elrendelné, tervezzék újra a szárkapocscsontot rosszabb kivitelben, és a természetes kiválasztódás is pontosan ezt az utat választja. A rosszabb minőségű szárkapocscsonttal született mutáns egyedek - amelyek növekedése értékes kalciumot von el a szárkapocscsontból - ezt az anyagot más csontjaik erősítésére használhatják, s ily módon elérhetik az eszményi állapotot, amikor minden egyes csontjuk egyenlő eséllyel törik. De használhatják a mutánsok a megtakarított kalciumot megnövekedett tejtermelésre és így több ivadék felnevelésére is. A csontszövet mindaddig farigcsálható a szárkapocscsontról, amíg ugyanolyan törékeny nem lesz, mint a sorban utána legszilárdabb csont. Nehezebben járható a másik út - a "Rolls Royce megoldás", azaz az összes csont feljavítása a szárkapocscsont színvonalára.

Számításaink azért nem ilyen egyszerűek, mert bizonyos csontok fontosabbak másoknál. Gyanítom, egy pókmajom könnyebben életben marad tört sarkcsonttal, mint ha a karcsontja törik el, ezért ne várjuk azt, hogy a természetes kiválasztás minden csontot ugyanolyan törékenyre formáljon. Minazonáltal Henry Ford történetének tanulsága továbbra is megállja a helyét. Ha egy állat valamely testrésze vagy szerve túl jó, számíthatunk arra, hogy a természetes kiválasztódás egy bizonyos pontig, de nem azon túl, lerontja ennek minőségét. Pontosabban a minőség kiegyenlítődésének kedvez mindkét irányban, míg megfelelő egyensúly nem alakul ki a test minden porcikája között. Különösen akkor figyelhetjük meg ennek az egyensúlynak a játékát, ha az élet két egymástól elkülönülő vonatkozása között teremtődik meg: legyen ez a pávakakas túlélése a szépséggel szemben (már amit a tyúk annak lát). A darwinizmus megtanít minket arra, hogy minden túlélés csupán a gének továbbadásának eszköze, ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy felosszuk a testet olyan testrészekre, amelyek, mint a lábak az egyed túléléséért felelősek, és olyanokra, amelyek, mint a hímvessző, a szaporodás eszközei. De csoportosíthatjuk a testrészeket aszerint is, alkalmasak-e versengésre, mint az agancs, vagy fontosságuk nem a vetélytársak meglétén múlik, így a lábak és hímvessző esetében. Sok rovar élete egymástól gyökeresen eltérő életszakaszokra különül. A hernyók a táplálék összegyűjtésének és a növekedésnek szentelik magukat. A pillangók ezzel szemben, a virágokhoz hasonlóan, amelyeket felkeresnek, a szaporodás szolgálatában állnak. Nem növekednek tovább, és a kiszívott nektárt azonnal elégetik, ez szolgáltatja repkedésük üzemanyagát. Egy pillangó sikeres szaporodásakor nem csupán a hatékonyan repülő és párosodó pillangó-lét génjeit örökíti tovább, hanem a hatékonyan táplálkozó hernyóét is, ami valaha volt. A kérészek három éven át lárvaként táplálkoznak és növekednek a víz alatt. A kifejlett, röpülő rovarok mindössze néhány óráig élnek. Sokukat halak eszik meg, de amúgy is hamarosan elpusztulnának, mivel nincs bélcsatornájuk, nem tudnak táplálkozni (Henry Ford imádta volna őket). Az a dolguk, hogy addig repüljenek, amíg párra nem találnak. Miután továbbadták génjeiket - azokat is beleértve, amelyek biztosítják, hogy lárvaként hatékonyan táplálkozzanak a víz alatt három évig -, elhullanak. A kérész olyan, akár az évekig növő fa, amely egyetlen napig pompázatos virágba borul, majd elpusztul. A kifejlett kérész a virág, amely élete alkonyán s egy új élet kezdetén néhány elröppenő órára kinyílik. (Magyarul tiszavirágnak nevezik. (A ford. megj.))

A lazacivadék lefele vándorol a patakban, ahol világra jött, majd élete zömében a tengerben táplálkozik és növekszik. Mikor ivaréretté lesz, ismét felkeresi, valószínűleg szaglás alapján tájékozódva, születése színhelyét. Ennek a fordulatokban gazdag, ünnepelt utazásnak a során a lazac a patak folyásával szemben úszik, zuhatagokon és vízeséseken szökken át, hogy eljusson a forráshoz, ahol született. Itt ívik, amivel új ciklus veszi kezdetét. E ponton eltér az atlanti- és a csendes-óceáni lazacok sorsa. Az atlanti-óceáni lazac, ívás után visszatér a tengerre, és esetleg másodszor is megismétli utazását. A csendes-óceáni lazac ezzel szemben néhány nappal az ívás után elpusztul.

A tipikus csendes-óceáni lazac a kérészhez hasonlít, csupán a lárva és a kifejlett állapot közötti éles anatómiai határ hiányzik egyedfejlődéséből. Oly hatalmas erőfeszítésébe kerül folyással szemben felfele úszni a patakon, hogy nem fizetődik ki kétszer megtennie ezt az utat. Ezért a természetes kiválasztódás olyan egyedeknek kedvez, amelyek minden erejüket egyetlen kirobbanó szaporodási erőfeszítésbe, a "Nagy Bummba" ölik. A nemzés után megmaradt minden erőforrásuk elfecsérlődik - Henry Ford túltervezett királycsapjaihoz hasonlóan. A csendes-óceáni lazac tehát úgy fejlődött, hogy a szaporodás után életereje fokozatosan megcsappan, amíg teljesen ki nem huny, s így erőforrásai mindenestől az ikrák és tej előállítására fordítódnak. Az atlanti-óceáni lazac más úton jár. Talán mert a folyók, amelyeken át kell kelniük, rövidebbek, és kevésbé magas hegyóriások között erednek, azok az egyedek, amelyek erőforrásaik egy részét egy második szaporodási ciklus számára tartalékolják, néha sikerrel járhatnak. Ennek az az ára, hogy nem fordítanak olyan nagy gondot az ívásra. Egyfajta alku áll fent az élettartam és a szaporodás között, és az egyes lazacfajok különbözőképpen teremtették meg a maguk egyensúlyát. A lazacok életciklusának megkülönböztető sajátsága, hogy keserves vándorlásuk, e viszontagságos Odüsszeia egyfajta határvonalat, törést jelent az életükben. Nincs könnyű átmenet az egyik szaporodási időszakból a másikba. A második párzási időszak drasztikusan lecsökkenti az első hatékonyságát. A csendes- óceáni lazac egyértelműen az első szaporodási időszak mellett döntött, s az egyed kérlelhetetlenül elpusztul, közvetlenül egyetlen titáni ívását követően.

Ugyanilyen alku jellemez minden életet, ha többnyire kevésbé drámai mezben jelentkezik is. Saját halálunk valószínűleg hasonló meggondolások alapján programozódik sejtjeinkbe, csak kevésbé nyílt, kendőzetlen formában. Egy eugenetikus kétségtelenül elmondhatatlanul hosszú életű emberfajt tudna kitenyészteni. Ez esetben olyan egyedek kitenyésztése mellett döntene, akik erőforrásaik zömét saját testükbe építik, s nem gyermekeikre fordítják: ezeknek az egyedeknek a csontjai például igen szilárdak lennének, nehezen törnének, de kevés kalciumot hagynának tejtermelésre. Könnyű sokáig élni, ha az embert a jövendő nemzedék rovására kényeztetik. Eugenetikusunk kényeztethetné is tenyészetét, és alkut köthetne a hosszú élet érdekében. A természet azonban nem kényeztet el így, mivel a következő nemzedéket megrövidítő gének nem örökítődnek át.

A természet haszonelvűsége nem kedvez az öncélúan hosszú életnek, csak annak, amely a szaporodás biztonságát szolgálja. Minden állatfaj, amely hozzánk hasonlóan és a csendes-óceáni lazaccal ellentétben többször szaporodik, alkura kényszerül jelenlegi ivadéka (vagy ellése) és jövendő utódai között. Az üregi nyúl, amely minden energiáját és összes erőforrásait első ellésére fordította, feltehetően kiváló ellést hoz világra. Nem marad viszont elég ereje egy újabb ellés számára. Ezért az erőtartalékolást előmozdító gének elterjednek a nyúl-populációban a másod- és harmadellésből származó ivadékok szervezetében. Ezek azok a gének, amelyek olyan szembeszökően hiányoznak a csendes-óceáni lazac populációjából, ahol félelmetes szakadék tátong a két szaporodási időszak között.

Ahogy öregszünk, egy éven belüli elhalálozásunk valószínűségének görbéje - kezdeti csökkenés, majd rövidebb egyenes szakasz után - kitartóan emelkedik. Mi az oka a halálozási arány hosszas növekedésének? Alapjában véve ugyanarról az elvről van szó, mint a csendes-óceáni lazac esetében, csupán halálunk esélye széthúzódik az időben, s nem az ívás orgiáját követő rövidke haláltáncra korlátozódik. Az öregedés fejlődéstörténetét a Nobel- díjas kutatóorvos, Sir Peter Medawar dolgozta ki az 1950-es évek elején, majd alapötletét tovább gazdagították a jeles darwinisták, G. C. Williams és W. D. Hamilton gondolatai.

Okfejtésük lényege a következő. Először is [...] minden genetikai hatás az egyedfejlődés egy bizonyos pontjához kötődik. Sok gén a korai embrionális élet során lép működésbe, míg mások - például a Huntington-féle vitustánc génje, amely oly tragikusan végzett Woody Guthrie népdalénekessel és költővel - csak a középkorúaknál fejtik ki hatásukat. Másodszor, a genetikai hatás részleteit, időpontját is beleértve, más gének módosíthatják. Ha valaki szervezetében ott van a Huntington-féle vitustánc génje, számíthat rá, hogy belehal ebbe a betegségbe, de hogy negyvenévesen vagy ötvenöt esztendősen viszi-e el (mint Woody Guthrie-t), egyéb gének hatásán is múlik. E "módosító gének" közbelépése ezek szerint kitolhatja vagy előrehozhatja egy adott gén befolyását.

A Huntington-féle vitustánc génjéhez hasonló géneknek, amelyek harmincöt- ötvenöt éves kor között lépnek működésbe, nagy az esélyük, hogy továbbörökítődjenek, mielőtt megölik tulajdonosukat. Ezzel szemben, ha húszéves korban fejtenék ki hatásukat, csak a nagyon fiatalon gyermeket nemzőknek adódnának tovább, ezért erősen kirostálódnának. Ha például már tízéves korban hatni kezdenének, soha nem adódnának tovább. A természetes kiválasztódás minden olyan módosító génnek kedvez, amely kitolja azt az időszakot, mikor a Huntington-féle vitustánc génje működésbe lép. Medawar/Williams elmélete értelmében pontosan ezért hat ez a gén csak a középkorúaknál. Valamikor talán korán érő gén volt, ám a természetes kiválasztódás annak kedvezett, hogy a gén halálos hatását az élet derekára tolja. Enyhe szelekciós nyomással kétségkívül továbbra is számolhatunk, amely a génhatást az öregkor felé taszítja, ez a hatás azonban gyenge, mert csak kevés beteg hal meg, mielőtt gyermekeket nemzene és továbbadná a halálos gént.

A Huntington-féle vitustánc génje különösen beszédes példája a halálos, letális géneknek. Sok olyan gén van ezen túl, amelyek magukban nem halálosak, megnövelik viszont az egyéb okból bekövetkező halálozás esélyeit, ezért szubletális, majdnem halálos génnek nevezzük őket. Hatásuk időpontját megint csak befolyásolhatják módosító gének, amit kitol vagy előrehoz a természetes kiválasztódás. Medawar rájött, hogy az öregkori gyengeségek a letális és szubletális genetikai hatások összegződésének tulajdoníthatók, amelyek egyre későbbre tolódtak az egyén életidejében, s éppen kései hatásuk folytán csúszhattak át a szaporodási hálón, és juthattak át a következő nemzedékbe.

G. C. Williams, a mai amerikai darwinisták nagy örege, 1957-ben további jelentős felismeréssel gazdagította az elméletet. Ez visszavisz minket a gazdasági alkuk kérdéséhez. Megértéséhez némi háttérinformációra lesz szükségünk. Egy gén rendszerint többféle hatást is kifejt, gyakorta a test különböző részein. Ez a "pleiotrópia" nemcsak tény, de fölöttébb várható is, lévén hogy a gének kihatással vannak az embrionális fejlődésre, ami pedig bonyolult folyamat. Ezért minden új mutáció számos hatással jár. Ha egyik hatása jótékony is, csekély a valószínűsége, hogy a többi hatás is ilyen legyen. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a legtöbb mutációs hatás kedvezőtlen. Ez nemcsak hogy így van, de elvben sem lehet másként: egy bonyolult mechanizmust - mondjuk egy rádiót - sokkal többféleképpen lehet elrontani, mint megjavítani.

Valahányszor a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy gént fiatalkori jótékony hatásai miatt - mondjuk mert megnöveli a fiatal hímek nemi vonzerejét -, mindig van a dolognak árnyoldala is: például az élet derekán jelentkező betegség. Elméletben a korra gyakorolt hatások ezzel ellentétesek lehetnek, ám Medawar gondolatmenete szerint a természetes kiválasztódás aligha kedvez a fiatalkori betegségeknek ugyanazon gén jótékony időskori hatásai ellenében. Azontúl figyelembe kell vennünk a módosító gének befolyását. Egy gén számos hatásának mindegyike, jó és rossz hatásai, más-más időpontban lép életbe a törzsfejlődés során. Medawar elméletének megfelelően a jó gének egyre korábban hatnak az egyedfejlődésben, míg az ártalmas hatások későbbre tolódnak. Bizonyos esetekben egyenesen alku zajlik a korai és kései hatások dolgában. Ezt példázta a lazacok egyedfejlődése. Ha egy állatfajnak véges számú erőforrások állnak rendelkezésére, mondjuk az erős testfelépítés kialakítására, amely alkalmassá teszi a veszélyek elkerülésére, nagyobb a valószínűsége, hogy ezek az erőforrások korábban használódnak fel. Ha később kerülnének felhasználásra, az állat esetleg időközben egyéb okokból elpusztulna. Medawar okoskodásának fényében visszájára fordíthatjuk az 1. fejezetben kifejtett gondolatmenetünket, s fogalmazhatunk úgy is, hogy minden élőlény töretlen leszármazási vonalból ered, ahol az ősök mindegyike volt egyszer fiatal, de nem mindegyik érte meg az öregkort. Ezért örököljük azt, ami a fiatalsághoz segít hozzá, bármi legyen is, de azt, ami az öregséghez, már nem feltétlenül. Azokat a géneket örököljük, amelyek hosszú életet adnak, és nem azokat, amelyek rövidet.

Visszatérve e fejezet pesszimista hangütéséhez, miszerint a természet haszonelvűsége a DNS fennmaradásán őrködik, ezt maximalizálja, nyilvánvaló hogy mindez nem épp a boldogság záloga. Amíg a DNS továbbörökítődik, nem számít, ki és mi sérül meg közben. A Darwin által emlegetett fürkészdarázs génjei szempontjából előnyösebb, ha a hernyót elevenen és frissen falja fel, függetlenül attól, mekkora szenvedés az ára. A gének nem törődnek a szenvedéssel, mivel semmivel sem törődnek.

Ha a természet jóságos volna, legalább annyi engedményt tenne, hogy gondoskodna a hernyó elkábításáról, mielőtt belülről elevenen felfalják. Csakhogy a természet se nem jó, se nem rossz. Csupán akkor törődik a szenvedéssel, ha az befolyásolja a DNS fenmaradását. Könnyű elképzelnünk olyan gént, amely, mondjuk elkábítja a gazellákat a gyilkos harapás pillanatában. Vajon a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy ilyen gént? Nem, csak ha a gazella elkábítása megnöveli a gén továbbadásának esélyeit. Nehéz belátnunk ennek szükségességét, s elképzelhetjük, milyen iszonyatos szenvedés és félelem vár a halálra űzött gazellákra. A szenvedés éves átlaga a természet világában minden képzeletet felülmúl. E pillanatban, hogy e mondatot papírra vetem, ezer és ezer állatot falnak fel elevenen; mások az életükért küzdenek, nyüszítve a félelemtől; megint másokat rágcsáló paraziták emésztenek fel lassan; ezren és ezren hullnak el éhínség, vízhiány és betegségek következtében. Ennek így is kell lennie. Ha egyszer valaha bőség köszöntene a világra, maga ez a tény addig növelné a populáció létszámát, amíg helyre nem állna az éhezés és szűkölködés természetes állapota.

A teológusok egyre a "gonosz" és a "szenvedés" problémáján rágódnak. Mikor ezt a bekezdést eredetileg írtam, az angol újságok mind egy buszszerencsétlenséggel foglalkoztak. A busz egy római katolikus iskola diákjait szállította, és minden látható ok nélkül karambolozott. A tömegszerencsétlenség során sok gyerek meghalt. Nem először fordult elő, hogy az egyház őrjöngve vetette magát az így felmerülő teológiai kérdésre, amelyet egy londoni lap (The Sunday Telegraph) újságírója a következőképpen fogalmazott meg: "Hogyan hihetünk ezek után egy mindenható Istenben, ha megenged ekkora tragédiát?" A cikk ezt követően az egyik pap válaszát idézi: "A felelet egyszerűen az, hogy nem tudjuk, miért enged meg Isten ilyen szörnyűségeket. Ám ez az iszonyatos baleset egyszersmind azt is sugallja a keresztény ember számára, hogy valódi - povitív és negatív - értékek világában élünk. Ha a világmindenség nem volna egyéb elektronok halmazánál, fel sem merülne a gonosz vagy a szenvedés problémája."

Ellenkezőleg, ha a világmindenség csupán elektronok és önző gének halmaza volna, az ehhez a karambolhoz hasonló értelmetlen tragédiák nem jelentenének többet önmaguknál, s mi csupán az ugyanolyan értelmetlen jó szerencsében bízhatnánk. Az ilyen világmindenség se jó, se rossz szándékokat nem hordozna. Egyáltalán semmiféle szándékról nem árulkodna. A vak fizikai erők és genetikai replikáció világában egyesek megsérülnének, mások jobban járnának, és mi semmi ismétlődést, okot, igazságtételt nem olvasnánk az eseményekbe. A minket körülfogó világmindenség pontosan úgy viselkedik, amire akkor számíthatnánk, ha semmiféle tervszerűséget, célt, gonoszat és jót nem hordozna a mélyén, csupán vak, könyörtelen közömbösséget. Ez csendül ki A. E. Housman szomorú soraiból is:

Mert a szívtelen, oktalan természet
semmit sem tud, semmivel nem gondol.